Suzanne Collins: Az éhezők viadala

    Ez a bejegyzés azzal a szándékkal íródott, hogy kiöntsem magamból az olvasás közben felgyülemlett érzelmeket, eddig ki nem mondott frusztrációkat, élményeket. Erősen spoiler veszélyes posztnak érzem, ezért nem vállalom a felelősséget, ha valaki, aki még nem olvasta, vagy nem nézte a filmet tovább olvas.
    Bevallom egyáltalán nem szerettem volna bármit is "papírra" vetni a könyvel kapcsolatban, hiszen még a csapból is víz helyett a Hunger Games folyik.
    A könyv elolvasását először is KÖSZÖNÖM, azoknak az embereknek, akik a szavazás folyamán (amit legutóbb indítottam), ezt a könyvet jelölték be arra, hogy végre elolvassam.
    Nem akartam egy szereplőt sem megkedvelni, mert tudtam egy-egy információ morzsának nem-köszönhetően, hogy sokan meg fognak halni a történetben, és még is egy-egy játékos halálakor a szívem szakadt meg.
   Nagyon lassan haladtam az olvasással, a könyvet hazafelé utazva kezdtem olvasni, és életemben még nem értem haza ilyen gyorsan, egyáltalán nem érzékeltem a környezetem, hihetetlen mennyire magába rántott az egész. Amikor elkezdődött a játék, lassan haladtam vele, muszáj volt letennem egy-egy fejezet végén és gondolkoznom, megálljt parancsolni magamnak, ez még soha nem fordult elő velem. Nem akartam olvasni, hogy ne érjen hamar véget.

    Tudom, hogy ezer és egy blogon tálható már vélemény Róla, de az én lelkemnek is szüksége van arra, hogy tudassam a világgal ÉN EZT A KÖNYVET IMÁDOM. Szeretem és gyűlölöm ugyan abban a pillanatban, és így volt ez majdnem a könyv elejétől a végéig. Halvány lila gőzöm sincs, hogy mi vár rám a sorozat következő két részében, azt hittem, hogy mind a három könyvben a játékban fognak szerepelni. Hallottam (időközben kiderült, hogy rosszul hallottam :)), hogy Peeta meg fog halni, de kérdem én, MIÉRT? Ugye nem igaz, csak hazugság, egy rossz félreértés eredménye, hogy ezt hiszem, UGYE? Eddig nem sírtam egy szereplő halálán sem, nem vagyok az a könnyen bőgős fajta, persze Ruta halálán könnyes lett a szemem, meg összeszorult a torkom, de ha Peetát elvesztem, és úgy fogok picsogni, mint egy újszülött, aki még nem érti a körülötte zajló eseményeket. Ha minden igaz, ez a harmadik könyvben vár rám, nos akkor ha kibírom, azt a könyvet elkerülöm jó messzire. De sajnos képes vagyok magam szenvedtetni...
    Amikor már csak Katniss és Peeta maradtak életben, eszembe jutott, hogy talán ők lesznek az a szerelmes pár, akik öngyilkosságot követnek el, sajnos ezt az infót is valahol fél szemmel olvastam, megijedtem, hogy jajj csak azt ne, pörgött az agyam, a legrosszabbra számítottam, ugyan akkor tudtam, hogy ez lehetetlen végkifejlet. A visszaszámlálásnál már levegőt sem mertem venni, és ne mondja mekkora sóhaj lett a vége, amikor kiderült, hogy mennyire átjárt Katniss a Capitol eszén.
   Amikor befejeztem, csak fogtam és bámultam a könyvet, végig simítottam a gyönyörű borítón, és nem hittem el, hogy vége. A több ezer betű, amiből megírta az írónő, majd amiket a fordítóknak köszönhetően hozzánk is eljutott, megdöbbentettek, gondolkozásra ösztökéltek, néha reményt, néha bosszúszomjat idéztek bennem elő.
   Azt hiszem, hogy készen állok a folytatásra, így nem lehet egy könyvet befejezni, ez bűnre csábít, kíváncsivá tesz, hogy vajon a következő részt is így be bírom osztani, vagy addig nem leszek képes elaludni, amíg be nem fejezem!?
   Vajon olyan lesz a Futótűz, ahogyan a neve is mondja, gyors, perzselő és halálos? TEAM PEETA!

ÉRTÉKELÉS:  

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2009.