Maggie Stiefvater: Shiver - Borzongás

Borzongás. Sóhajtás. Remény. Küzdés. Változás.  Ezek a szavak jellemzik számomra a könyvet, és ezek voltak rám is jellemzőek olvasás közben.

    Egy olyan napon vettem kézbe a könyvet, amikor a forróság már elviselhetetlen volt. Nem akartam egész nap olvasni, elterveztem, hogy naponta csak egy-két fejezetet csipegetek majd. Na persze, 24 óra alatt befaltam, ha nem lettek volna kisebb-nagyobb dolgaim, amelyek elszólítottak  a könyv mellől, akkor alig pár óra alatt is a végére értem volna.

     A könyv számomra nagy meglepetés volt, mert mint már említettem nem vonzódom az ifjúsági irodalomhoz mostanában, nem tudom miért, ez az időszak „van/volt” rajtam.

Nem történt benne semmi nagyobb bonyodalom, nem volt harc, háború, vagy akár annak az előkészülete sem. Ami miatt ennyire belezuhantam, az egyszerűen az írónő magával ragadó stílusa. Szeretem a szép mondatok, a szép szavakat.

Érdekes volt, hogy fejezetenként váltott egyszer Sam, egyszer pedig Grace szemszögéből látjuk a történéseket, és ez egyáltalán nem volt zavaró, sőt azt kell mondanom, hogy még közelebb éreztem magamhoz őket, mint eddig akármelyik főszereplő párost. 

      Tetszettek a belső monológok, a tájleírás, a hó illata, még itt a nagy kánikulásban is éreztem olvasás közben, a forró csoki illatát, éreztem a hideg fuvallatokat, vagy a meleget, a szagokat amelyet csak télen érezhetünk havas időben utazva az autóban. A párbeszédek voltak viccesek  és érzelmesek, komolyak és komolytalanok, ha nem hiszed járj utána. 

"– Kérdezhetek valamit?

– Már megtetted.

Elgondolkodott.

– Akkor kérdezhetek két dolgot?

– Ez is megvolt."

      A farkasokhoz életemben nem kerültem még soha ennyire közel, mint Maggie világában. Szinte megértettem őket, az ösztöneiket, éreztem én is a kezem alatt a bundájuk simaságát, az illatukat.

      A szereplők közül szinte mindenki kedvelhető, szerethető. Kivéve a szülőket, mind Sam, és mind Grace szülei nem igazán szeretnének velem szemtől szembe találkozni, azt garantálom. Dühös vagyok, nem szeretem az olyan embereket, akiket ők képviselnek. 

      Szerettem azokat a részeket, amiket az olvasásról, a könyvtárakról szóltak és nem győztem ámulni a szavakon, amelyek szinte belőlem szóltak. Egyvalamit meg lehet állapítani az írónőről: szeret olvasni, és szereti a könyveket. Nem beszélhet így senki sem könyvekről, aki nem szeretné, ahogyan leírta az érzéseket, a  hangokat...

"– Mit esztek?

– Kölyöknyuszikat – feleltem. Grace szeme összeszűkült, hát rávigyorogtam. – Felnőtt nyuszikat is. Esélyegyenlőségre törekszem a nyuszievésben."

Filmszerűen pörögtem előttem a lapok, szép dolog a szerelem, és ha most nem lennék szerelmes, olvasás közben akkor is éreztem volna, hogy milyen az. :)

    Kedvenc szereplők: Sam, Grace, és Isabelle, Beck.

"– Sam! Gyere, kölyök!

– Az mi?

Beck hasztalanul vetette neki a hátát az üvegajtónak, miközben hatalmas doboz súlya alatt nyögött.

– Az agyad.

– Már van egy agyam.

– Ha lenne, kinyitottad volna nekem az ajtót.

Csúnyán néztem rá, és egy pillanatig hagytam, hogy küsz-ködjön, mielőtt a karja alatt átbújva kilöktem volna az ajtót:

– Igazából mi az?

– Tankönyvek. Tanítani fogunk téged, hogy ha felnősz, ne legyél komplett idióta."

     Samről és Grace-ről majd a sorozat végén mondok véleményt, addig kiderül, hogy pontosan milyenek is ők. Bátrak, egyediek és szerelmesek, ezt már most is megállapíthatom. Még azt sem zavart, hogy annyira közvetlenek voltak egymással a találkozásuk után alig pár órával, , mert átéreztem, hogy ők összetartoznak, és valami mélyebb érzelem már kialakult közöttük régebben.

     Isabelle az a személy, akire azt szoktam mondani, hogy ha nem lenne ki kellene találni. Olyan pillanatokban is mosolyt csalt az arcomra, amikor már a szomorúság határán voltam. Nem mondom, hogy sírás, mert nem vagyok sírós típus, de egyszer még nekem is könnyes lettek a szemeim.

     Kikapcsolósát garantál, de lelki békét nem.  

Értékelésem: 5/5

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2009.