Karen Rose Halj meg értem

Az első áldozatra Philadelphiában, egy hófödte földterületen bukkannak. Vito Giccotelli nyomozó egy archeológus, Sophie Johannsen segítségét kéri, hogy kiderítsék, pontosan mi is rejtőzik a csonttá fagyott földben. Hiába töltött el annyi évet rég eltemetett tárgyak és maradványok után kutatva, Sophie-t teljesen felkészületlenül éri a dermesztő pontossággal megásott sírmátrix. Az eltemetett áldozatok éjjel-nappal kísértik. Az üres sírok egyenesen megrémítik – a gyilkos ugyanis még nem végzett. 
Hűvös és számító férfi, egy groteszk játék nagymestere. Habár Vito és Sophie szorosan a nyomában vannak, nem torpan meg egy pillanatra sem. Még egy sír várja lakóját. Még föl kell vennie az utolsó sikolyt – az archeológus sikolyát, aki nyugtalanítóan közel került hozzá, túl közel ahhoz, hogy a férfi ellenálljon e kísértésnek…


   Már 3 napja befejeztem a könyvet, de nem  jön az ihlet, hogy mit is lehetne írni róla, nem azért, mert nem tetszett, nem dehogy is. Úgy hagytam abba, hogy csak pislogtam bambán, hogy tessék? Kész? Na ne mááár! Még, akarok mééég!
    “Most leülök és írok ami csak eszembe jut!”- volt vasárnap délelőtt az első ami kávé után eszembe  jutott, mert kávé előtt én nem létezem, semmilyen szinten! :)
Több minden miatt szeretem pont ez a könyvet:
*romantika is van benne
*krimi, amiről soha nem gondoltam volna, hogy könyvekben még jobban lehet élvezni, mint a filmekben, vagy sorozatokban, szóval mostantól krimi rajongó is vagyok
*történelem, imádom, mindig is szerettem, igaz most nem olyan mesélős, de ez is érdekes, mert soha nem ülnék le és a középkori kínzási fegyverekről, meg büntetésekről pláne nem olvasnék magamtól.


“- Szeretném radarral megnézetni a területet - magyarázta Jen. - Épp azon tanakodtam, nem ismer-e véletlenül valaki egy archeológusprofesszort valamelyik helyi egyetemen. 
- Én ismerek - mondta Katherine. Erre mind a hárman rábámultak. Jen szeme elkerekedett. 
- Tényleg? Egy igazi, élő archeológust? 
- Egy halott archeológussal nem sokra mennénk -vetette oda Nick szárazon, mire Jen elvörösödött.”


Karen Rose megkapta a saját kis csücskét a szívemben!
   Élvezhető az olvasás, nem sokat törődik a tájleírással, meg blablával, persze azokat is szeretem, de megvan a helyük, hogy hol és melyik könyvben fogadom el. Egy ilyen sorozatgyilkossági esetnél a hajamat téptem volna, de szót se többet róla, mert ilyen NEM volt benne.  Érdekes már az indulás, a történet úgy is mondhatnám, hogy több szálon függ, mert nem csak a főszereplőkkel történteket írja le, hanem betekintést is kapunk a kulisszák mögé, ami alatt azt értem, hogy néhány gyilkosságnak lehetünk tanúi, de ami ijesztő a gyilkos gondolkodásába is elég élethűen ad betekintést.

“- Négyen vagyunk fiúk, de ígérd meg, hogy nem fogsz nevetni.

Sophie szeme nevetett, habár a száját komolyan szorította össze.

- Megígérem.

- A bátyám Dino. A két öcsém pedig Tino és Gino. A nõvérünk pedig Contessa Maria Teresa, de mindenki Tessnek hívja. Chicagóban lakik.

Sophie szája máris felfelé görbült.

- Nem nevetek. És nem fogok maffiavicceket sem mesélni...”

  Nem rózsaszín habcsókos romantika! Igen van benne, és nem is akarom tagadni, hogy nagyon szerettem azokat a részeket is. Hát ki ne szeretne egy ilyen jó olasz pasi szerelmi életéről olvasni?
   Vito Ciccotelli egy igazi pasi, aki nem hibátlan, de ha még is, ha találkoznék vele, én bizony tátott szájjal lesném minden mozdulatát, jól van nem akarok dramatizálni, csak hát így jobban tudom szemléltetni, hogy mit gondolok róla! Sajnáltam mert elég szörnyű dolgon esett keresztül, de én a mondó vagyok, minden történés a személyiségünket erősíti. És tetszik Vito személyisége, tud szeretni, és óóó hogy mennyire imádtam a családját. Igazi zajos kis társaság!

"- Olyan vicces. Nekem kéne téged védenem. Jen felhajtotta a kabátja hajtókáját.

- Egy kilenc milliméteres sokat dob az ember magasságán, Xena.

- Ne nevezz így - kérte Sophie, amikor beszállt Jen kocsijába. Megvárta, míg Jen is beszáll és becsatolja magát. - A „felség" tökéletesen megteszi."

   Sophie drágám szenvedett szerintem az élete során a legtöbbet és megérdemli a boldogságot. Megkapja a családját, vagyis inkább úgy mondanám, hogy rájön még is volt és lesz családja.
Szeretni valóak a mellékszereplők is, tetszett a nyomozók egymás közötti viszonyulása, nem is tudom, hogy miért ez a szó jutott eszembe, összetartoznak, bátorítják egymást, jók voltak a párbeszédek, volt itt ám sok kuncogás közben!


“- Hát akkor, Vito, hacsak nem áll szándékodban kiradírozni az emlékeimet, muszáj lesz megbíznod bennem, hogy tartom a szám. Ugye, nincs olyan neutralizá-lód, mint amilyen a Sötét zsarukban volt?
- Vito ajka ismét megrándult.
- A másik öltönyömben hagytam.
- Jobb félni, mint megijedni, nem ezt szokták mondani? És melyik öltönyödben? ígérem, nem árulom el senkinek.”


   A Ciccotelli család pedig imádni való, szeretik egymást, segítenek egymásnak, és boldog voltam amikor befogadták maguk közé Sophie-t.
A nyomozás érdekes volt, és nem érzem, hogy túlzásba lett volna víve, mármint érdekesen fel lett építve az egész könyv és a folyamat ahogy játszódott, a szereplők mintha megelevenedtek volna, a szagok, a félelem, a szerelem, a bánat, az öröm.
Csak ajánlani tudom!

Értékelés: 5/5

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2009.
Sorozat: Vartanian 1, Romantic Suspense 7
Eredeti cím: Die For Me