Emlékszem, hogy mielőtt elkezdtem olvasni Az éhezők viadalát, azt hittem, hogy az egész sorozat csak arról szól, hogy bent lesznek a játékosok az arénában. Amikor befejeztem, nagyon kétségbe voltam esve, mert nem tudtam, hogy mire számíthatok a Futótűzben, hisz a viadalt megnyerték, méghozzá ketten, sőt a Kiválasztottban, már álmomba sem tudtam, hogy miről mesélhet majd Collins. Nem olvastam egyik könyv fülszövegét sem. Most, hogy sikeresen túléltem az utolsó könyv olvasását is, mondhatom, hogy igazam volt, végül is az egész egy nagy viadal volt. Persze minden kötet más-más viadalt mutatott be, de azzal szerintem mindenki egyet ért velem, hogy az utolsó nagyon nagy hatású volt.
Minden részére más érzelmi kitörések voltak rám jellemzőek olvasás közben, erre a könyvre kimondottan a depresszió, a düh és a végén az eufória. Sírtam és nevettem egy időben, de komolyan azt hittem eddig, hogy ez nem lehetséges egyszerre, hogy csak a könyvekben létezik. Hát én hajnali 4-kor úgy olvastam végig az utolsó fejezetet, hogy nyeltem a krokodil nagyságú könnyeim, nem voltam képes már látni sem rendesen, nem győztem törölgetni a szemem. Amikor már az sem segített, gyors rohantam hideg vízzel kicsit megmosni az arcom, mire visszaértem a könyvhöz, már azt hittem, hogy megnyugodtam, és akkor kezdtem olvasni a prológust, ott kész voltam, újból eltört a mécses, szerintem hülyén nézhettem ki, mert bamba vigyorral sírtam végig minden mondatát.
Az igazat megmondva, már akkor tudtam, hogy napokig nem leszek képes másik könyvet a kezembe venni, vagy folytatni, még, amikor csak a könyv felénél tartottam. Az az érzés, hogy nem érdemes, mert soha többé nem fogja ezt az érzést kiváltani már egyik könyv sem.
Nem tetszett a könyv, egyszerűen utáltam, de mégsem bírtam letenni, abbahagyni, szinte meg voltam babonázva. És most így utólag, na tessék, mit mondok a könyvre?
Imádom.
Miért?
*soha nem ríkatott még meg könyv, sőt soha nem nevettem még sírás közben
* Peeta miatt meg fogom adni az 5 pontot, mert az lett a vége, ami. :)
* Persze, tudom, hogy pont levonás járna azért, mert megölte pár kedvenc karakterem, ugyan akkor meglepett, nem tudtam, hogy mi lesz a vége, komolyan olyan letargiás hangulatban voltam, hogy már reménykedni sem mertem, és akkor jött a nagy bumm. És ha egy könyv ennyire a mélybe tud taszítani, akkor az azt jelenti, hogy az író tud valamit.
A szereplők közül talán Haymitch volt az egyedüli, akiben nem csalódtam ebben a részben, ő azt is adta, amit vártam tőle. Az ő párbeszédein Katnissal az első résztől kezdve a kedvenceim között szerepelnek.
Katniss okozott meglepetéseket rendesen, megváltozott, talán inkább az a helyes kifejezés, hogy fejlődött. Igaz, néha a személyisége nagyon gyengének tűnt, de hiszen ez a normális reakció, senki nem járna örömtáncot azok utána, amin ő átment. Tudjátok amibe nem haltok bele, az megerősít, néha a gyengeség a legnagyobb erő. Igaz néha már én rángattam volna, hogy ne adja fel, de végül is, ez így volt jó.
Gale, nos talán ő volt az, akiben a legnagyobbat csalódtam, de hát tudtam én már az elején, hogy kinek kell szurkolni! :)
Johanna és Finnick ebben a részben nagyon megszerettették magukat velem, szeretem a csípős nyelvű karaktereket, de MIÉRT kellett a végén ezt tenni velük?
Mi lesz a következő? Egyenlőre újraolvasom a sorozatot.
Happy Hunger Games, ... ...and may the odds be ever in your favor!
Voltam olyan szerencsés, hogy megnézhettem tegnap az első rész (Az éhezők viadala) alapján készült filmet. Imádtam.
Hiszen annyira jó volt újra átélni az egészet. Úgy érzem, hogy tökéletes volt az időzítés mindenhez, mert az első rész elolvasása után pár napig emészthettem az olvasottakat és csak utána kaptam el a filmet. Említenem sem kellene, hogy szinte ugyan úgy megrázott az egész.
Nem tökéletes a film, de megértem, hogy nem is másolhatták át az egészet szóról szóra. A szereplőket imádom, és nagyon illik mindenkihez a szerep. Tegnap óta állandóan videókat és interjúkat nézek/olvasgatok róluk. Rajongó lettem. Megszerettem őket és azonosítani tudom az arcukat olvasás közben a karakterekhez. A videó az első rész "filmelőzetese" egy nagyon jó zenével összevágva.
Film után azonnal rá is vetettem magam a Futótűzre, már az első oldalak után be is bizonyosodott, hogy ezt bizony nem fogom napokig húzni. Az előző részt annyira szerettem, hogy lassan olvastam, egy-egy érzelmileg felkavaró rész után le is tettem, ugyan ezt már ennél a könyvnél lehetetlennek tűnt.
Az éjszaka addig olvastam, amíg már összefolytak a szemeim előtt a betűk, és reggel korán pár óra alvás után már a kezemben is volt a könyv, mellettem a forró gőzölgő kávé. Nekem tudnom kellett, hogy mi lesz az én szeretett Peetám sorsa, ááá ugyan, dehogy zúgtam bele egy kitalált karakterbe.
A szerelmi háromszög ennél a könyvnél már annyira kibírhatatlan, hogy lassan úgy éreztem, ha itt állna előttem Peeta és Gale, valamint Katniss gondolatai az én fejemben játszódnának, megfájdulna a nyakam, hogy egyszer egyik, majd a másik felé kell fordítgatnom a fejem. Ugyan már, válaszd Peetát és mehetnénk is már tovább, NEM? :)
Az előző részben még meg volt az a bizonyos határ, amit az én harmonikusan romantikus szívem elbír a "Jajj melyik fiút szeressem" gondolatokat illetően. De itt, szerintem még szegény írónő is belezavarodott néha. Megértem az érzéseit Galel kapcsolatban, de ugyan akkor, azt már fel nem tudom fogni, hogy kemény öt perc múlva már Peeta után sír. Na jó, ez kicsit durván hangzik, de sajnos olvasás közben ezeket a gondolatokat írtam le, valamiért nem tudom őket ereszteni, még most sem. Egyszerűen az egyik fejezetben még azt állítja, hogy Gale az akit választott, majd Peeta lesz soron a következőben. Tisztára, mint a Vámpírnaplókban Elena/Stephan/Damon. Na ott is Damon párti vagyok, lassan le kellene erről a helyzetfoglalálos dologról szoknom, mert mostanában tuti nem azt a fiút választják, akinek én szurkolok. :D
Visszatérve a könyvhöz, még egy észrevétel, ami felett nem tudok elsiklani. Ugye említettem, hogy két nyelven olvastam az előző részt, és egyik se az eredeti angol volt. Így utólag összehasonlítva, nem a magyar nyerte el a tetszésem, sőt abban is biztos vagyok, hogy ha csak így olvastam volna, nem rántott volna magába történet világa. Miért?
A könyv megérdemli azt, hogy legalább kis mértékben is, de komolyan vegyük, hiszen a kép, amit Collins lefestett a világról nem éppen szívderítő. Megértem én azt is, hogy Katniss 16/17 éves, de ugyan akkor ő már az édesapja halála után felnőtt, és a magyar fordítás mindezt nem adja nekem vissza. Átéltem, beleéltem maga, csak néhány szó miatt néha húztam a szám, viszont mindegyik nagy élményt nyújtott.
Sajnos pár szóval el lehet rontani az olvasási élményt. Ezért is hangsúlyoztam ki, hogy mivel tudom, hogy az eredeti nem ilyen, nem pontozom le a könyvet, hisz mind ez nem az írónő hibája. Szerencsére, a másik nyelven olvasott könyvnek köszönhetően megismertem az eredeti "stílust, vagy inkább úgy mondom, hogy szövegkörnyezetet" és ezért végül elfogadtam és nem is törődtem a vége felé egyik fordítással sem, csak a történetre figyeltem.
Maga a történet rengeteg bonyodalmat, izgalmat, félelmet, szomorúságot, egy kis humort, és reményt adott nekem. Még több brutalitás tárult lelki szemeim elé, előre nem várt történések, fordulatok.
Most jön az a rész, hogy akik még nem olvasták a könyvet, akkor csak saját felelősségre lessék meg, hogy mit írok itt tovább össze, mert a lelki világom megnyugtatása érdekében ki kell magamból írjak minden gondolat foszlányt, hogy nyugodt szívvel kezdhessek neki a Kiválasztottnak.
Ahogyan játszották tovább a nagy közönség előtt a szerelmespárt néha elhittem, hogy tényleg lesz közöttük valami, persze az is besegített, amikor Katniss Peeta után vágyakozott, hogy megint együtt aludjanak, vagy amikor hozzá bújt, és mindez jó érzéssel, biztonsággal árasztotta el, na de főleg az a csók a történet vége felé volt az, ami igazán reménykedővé tett, hogy talán akkor mégis lesz valami. A vége? Igen, az rendesen kiakasztott. Nem az, hogy a lázadók kilétét is végre megtudtam, meg a 13. körzet titkára is fény derült, hanem, hogy egész kezdett túl sok lenni. Peeta elrablása, Gale megjelenése újra. De örült a lelkem, amikor Katniss szenvedett Peeta "elvesztése" miatt, mert maradt egy kis reményem, hogy talán a harmadik könyvben lesz valami közöttük. Tudom ez már szánalmas, igen azt is tudom, hogy hiába reménykedem, de ez van. Katniss: minden fejezet után más és más véleménnyel vagyok Róla, ezért majd csak a sorozat befejeztével nyilatkozom bővebben a kapcsolatunkról. Peeta: Huhh, róla tudnék egy egész regényre valót áradozni, de visszafogom magam, és csak annyit mondok el, hogy nagyon a szívembe zárta magát a humorával, a szerelmével, az elszántságával. Nem naiv ő, és remélem, hogy ezt még inkább be tudja majd bizonyítani a folytatásban, ha Collins ki nem nyírta. Ugye nem?
Nem fogok most minden karakterről külön írni, mert még ma szeretném elkezdeni a folytatást, csak még annyit, hogy imádtam az új szereplőket is, s naaaaagyon várom a megfilmesítést!
De attól függetlenül, hogy felsoroltam a hibáit, még nem szavazhatom le, hiszen ha olvasás közben beleéltem magam a világába, nem bírtam letenni a könyvet, akkor maximum pontot érdemel.
Ez a bejegyzés azzal a szándékkal íródott, hogy kiöntsem magamból az olvasás közben felgyülemlett érzelmeket, eddig ki nem mondott frusztrációkat, élményeket. Erősen spoiler veszélyes posztnak érzem, ezért nem vállalom a felelősséget, ha valaki, aki még nem olvasta, vagy nem nézte a filmet tovább olvas.
Bevallom egyáltalán nem szerettem volna bármit is "papírra" vetni a könyvel kapcsolatban, hiszen még a csapból is víz helyett a Hunger Games folyik.
A könyv elolvasását először is KÖSZÖNÖM, azoknak az embereknek, akik a szavazás folyamán (amit legutóbb indítottam), ezt a könyvet jelölték be arra, hogy végre elolvassam.
Nem akartam egy szereplőt sem megkedvelni, mert tudtam egy-egy információ morzsának nem-köszönhetően, hogy sokan meg fognak halni a történetben, és még is egy-egy játékos halálakor a szívem szakadt meg.
Nagyon lassan haladtam az olvasással, a könyvet hazafelé utazva kezdtem olvasni, és életemben még nem értem haza ilyen gyorsan, egyáltalán nem érzékeltem a környezetem, hihetetlen mennyire magába rántott az egész. Amikor elkezdődött a játék, lassan haladtam vele, muszáj volt letennem egy-egy fejezet végén és gondolkoznom, megálljt parancsolni magamnak, ez még soha nem fordult elő velem. Nem akartam olvasni, hogy ne érjen hamar véget.
Tudom, hogy ezer és egy blogon tálható már vélemény Róla, de az én lelkemnek is szüksége van arra, hogy tudassam a világgal ÉN EZT A KÖNYVET IMÁDOM. Szeretem és gyűlölöm ugyan abban a pillanatban, és így volt ez majdnem a könyv elejétől a végéig. Halvány lila gőzöm sincs, hogy mi vár rám a sorozat következő két részében, azt hittem, hogy mind a három könyvben a játékban fognak szerepelni. Hallottam (időközben kiderült, hogy rosszul hallottam :)), hogy Peeta meg fog halni, de kérdem én, MIÉRT? Ugye nem igaz, csak hazugság, egy rossz félreértés eredménye, hogy ezt hiszem, UGYE? Eddig nem sírtam egy szereplő halálán sem, nem vagyok az a könnyen bőgős fajta, persze Ruta halálán könnyes lett a szemem, meg összeszorult a torkom, de ha Peetát elvesztem, és úgy fogok picsogni, mint egy újszülött, aki még nem érti a körülötte zajló eseményeket. Ha minden igaz, ez a harmadik könyvben vár rám, nos akkor ha kibírom, azt a könyvet elkerülöm jó messzire. De sajnos képes vagyok magam szenvedtetni... Amikor már csak Katniss és Peeta maradtak életben, eszembe jutott, hogy talán ők lesznek az a szerelmes pár, akik öngyilkosságot követnek el, sajnos ezt az infót is valahol fél szemmel olvastam, megijedtem, hogy jajj csak azt ne, pörgött az agyam, a legrosszabbra számítottam, ugyan akkor tudtam, hogy ez lehetetlen végkifejlet. A visszaszámlálásnál már levegőt sem mertem venni, és ne mondja mekkora sóhaj lett a vége, amikor kiderült, hogy mennyire átjárt Katniss a Capitol eszén.
Amikor befejeztem, csak fogtam és bámultam a könyvet, végig simítottam a gyönyörű borítón, és nem hittem el, hogy vége. A több ezer betű, amiből megírta az írónő, majd amiket a fordítóknak köszönhetően hozzánk is eljutott, megdöbbentettek, gondolkozásra ösztökéltek, néha reményt, néha bosszúszomjat idéztek bennem elő.
Azt hiszem, hogy készen állok a folytatásra, így nem lehet egy könyvet befejezni, ez bűnre csábít, kíváncsivá tesz, hogy vajon a következő részt is így be bírom osztani, vagy addig nem leszek képes elaludni, amíg be nem fejezem!?
Vajon olyan lesz a Futótűz, ahogyan a neve is mondja, gyors, perzselő és halálos? TEAM PEETA!
Mercedes Thompson autószerelő Tri-Citiesben, műhelyében lepukkant verdák helyrepofozásával keresi kenyerét, és kedvtelésből Volkswagen Bogarakat ment meg az enyészettől. Időnként kisétál a sivatagba, ruháit egy bokor alá rejti, és átváltozik prérifarkassá, hogy nyulakat meg pockokat kergessen. Mercy ugyanis „járó” – az Észak-Amerikai kontinens ősi természetfeletti népeinek leszármazottja, akit vérfarkasok neveltek fel. Amikor Mercy egy fiatal vérfarkas tetemébe botlik házának ajtaja előtt, valamint a szomszédjában lakó alfahímet is kis híján megölik, lányát pedig elrabolják, nevelőapjához, valamint fiatalkori szerelméhez fordul segítségért. Vérfarkasok, vámpírok, boszorkányok és egyéb mágikus lények között vezet Mercy útja ebben a fantasztikus regényben, amely nem mentes sem haláltól, sem szerelemtől.
Érdekes volt végre közelebbi kapcsolatba
kerülni a vérfarkasok és járók világával. Úgy éreztem, amikor befejeztem, hogy
végre megkaptam azt, ami ezzel a világgal kapcsolatban még hiányzott. Mintha én
is ott lettem volna, átéreztem, de leginkább megértettem a vérfarkasok
hierarchiájával kapcsolatban azokat a dolgokat, amiket Briggs
elmesélt/elmagyarázott.
Viszont maga a történet olvasása közben
olyan érzésem volt, mintha az egész csak egy nagyon-nagyon hosszú bevezető lett
volna, ahol még csak fel lettek vezetve a szereplők. Megmutatták magukat, és
úgy érzem (de leginkább remélem), hogy a karakterek fejlődése majd csak most
fog beindulni. Sok molytól hallottam, hogy a második könyv sokkal jobban
sikerült, vagyis A vér kötelez a második része a sorozatnak.
Érzem én, hogy jó a könyv, tetszik maga a történet is, a világ, a szereplők is
nagyon megfogtak, kiderült pár dolog a múltból, és ez miatt még jobban várom,
hogy elkezdhessem a második részt.
Ez is azokhoz a könyvekhez tartozik,
amiket megmagyarázhatatlan okok miatt a hibáival együtt is szeretek. Egyszerűen
megfog a világa, a karakterei, és csak azért is elolvasom a sorozat következő
részét, mert tudom, hogy többre/jobbra számíthatok.
Szereplők:
Mercedes (Mercy): járó,
ami azt jelenti, hogy amikor csak szeretne át tud változni prérifarkassá.
Érdekes volt az ő szempontjából átélni, hogy milyen a járók világa, és valóban
át tudtam élni, hogy milyen az, amikor a fajod kisebbségben van, ki vagy
szolgáltatva a nagy és veszélyes farkasok kényük kedvére. De azért őt sem kell
sajnálni, mert egyre jobban „feltornázza” magát a vérfarkasokhoz. Persze az ő
karaktere sem tökéletes, néha a falba tudtam volna verni a fejét olyan
keményfejű. Vannak könyvek/szereplők akik bizony néha kihúzzák nálam a gyufát!
:D
Adam: a Tri-Cities-i falka
alfahímje, attól függetlenül, hogy elég sokat találkoztam vele a történetben,
úgy érzem, hogy a „főszereplők” közül Őt ismertem meg a legkevésbé, de
felkeltette az érdeklődésem, voltak ám érdekes párbeszédek, szegénykémnek volt
elég baja ebben a részben.
Samuel: Elég sokat
elmondhat az, ha kiállok az utcára olyan pólóban amire egy gyönyörű fehér
farkas és ez TEAM SAM van nyomtatva, persze ezt csak elméletileg, mert nem
szeretném, hogy idő előtt diliházba zárjanak. Ott nehezen tudnék ennyit
olvasni, bár kétség kívül időm az lenne, mint a tenger! :)
Kedvenc idézetek:
„Nem lopakodtam oda az iroda ajtajához, hogy kihallgassam. Nemszoktam mögöttes szándékkal arra őgyelegni, ahol mások beszélgetnek. Nincs rá szükségem. Távolról is jól hallok mindent.” 2. fejezet
„– Vérfarkas. Tudod. Az a holdkóros, négylábú, csattogó állkapcsúfajta vérfarkas.” 8. fejezet
Posts
