Estelle Brightmore: 13. napon

2195-re a Föld egy összefüggő, elnéptelenedett sivataggá válik. Csupán egyetlen élhető menedék marad, a falakkal körülvett Város. Ez az utolsó éden csak a kiválasztottak számára maga a földi paradicsom. A társadalmat alkotó emberek születésüktől fogva szegények vagy gazdagok csoportjába tartoznak és a két osztály között nincs átjárás. Az irányítás 12 zsarnok kezében van.

A Város vezetői időről-időre halálos játékokat szerveznek, ahol bárki porondra kerülhet, akarata ellenére is.

Ana Andropov egy fiatal, különc újságíró, aki a mocsok és a hihetetlen luxus éles ellentétében és a kegyetlen törvények káoszában próbál egy önkényesen igazságot szolgáltató, gyilkos fantom nyomára bukkanni.

Ahol az ember embernek farkasa, létezhet-e még kegyelem és könyörület? Meddig uralkodhatnak még gazdag kevesek szegény sokakon? Kegyetlenségre lehet válasz az erőszak? Vannak még önzetlenek és szerelmesek? 

És valaha választ kapunk vajon ezekre a kérdésekre? Talán a 13. napon…

* * * 

Már lassan hónapok óta ülök ezen bejegyzésemen, de egyszerűen nem tudok úgy írni róla, hogy az ne keltsen negatív érzést többekben. Egy elsőkönyves magyar író történetéről van szó, aki bátor volt és sikeresen kiadta a könyvét az Álomgyár Kiadónak köszönhetően. A borító nagyon szép, ötletes és még a történethez is van köze.

Ana Andropovról szóló történet egy igazán érdekes és egyedi disztópiás világba repített. A történet alapja és a könyvben szereplő világ felépítése egyszerűen bámulatos. Pont ezért is vártam annyira a könyv érkezését, mert úgy éreztem, hogy megint egy jó kis könyvet olvashatok, méghozzá egy új magyar szerzőtől. Sajnálatos módon, ahogy a könyv vége felé haladtam, annál jobban lehangolódtam. 

Néha próbált romantikus lenni, néha krimiszerű, ami ugyan a történetbe adott egy kis pluszt, de engem személy szerint összezavart, mert nem tudtam eldönteni, hogy akkor a könyvre mégis miként tekintsek. A romantikus szál nem volt elég élethű így nehéz volt átélni/megérteni, a krimi/akció részt, pedig kidolgozatlannak éreztem. Ha az írónő több időt, bővebb magyarázatot szánt volna a tettek (gyilkosságok, nyomozás) kidolgozására akkor azt mondanám, hogy brilliáns a kigondolása, mert tényleg van benne fantázia, de így nekem egy kicsit összecsapottnak tűnik, sőt kuszának és rontotta az összhatást. 

Ami igazán zavar, hogy sok lehetőség rejlik a történetben, szerény véleményem, hogy több átdolgozással, útmutatással akár egy igazi sikertörténet is lehetett volna. Mert a könyvben felépített világrendszer egy újabb disztópiás világnak a reprodukciója, de egyedi módon. Akár egy valós jövőbeli kép is lehetne, ami ugyan maga lenne a pokol, de mégis teljes mértékben elképzelhető és ezáltal lehet vele játszadozni.

Ezekből adódóan sokszor jutott eszembe a következő gondolat:
Kismillió mód, megoldás adódik a világfelépítésnek köszönhetően, a kigondolt krimiszál miatt pedig izgalmas és kiszámíthatatlan is lehetett volna, de mégis rengetegszer azt éreztem, hogy az írónő nem a jó megoldásokatt választotta a végkifejlet felé közeledve és így sokszor tisztázatlan, sőt megmagyarázhatatlan lett. 

Az alaptörténetből kiindulva lehet szerteágazó, akár több műfajt is érintő regény, de csak akkor, ha mindegyik kidolgozott és átélhető. Mire gondolok? 
Ha romantikát akarunk, akkor a szereplők érzései legyenek élethűek, érezhetőek. A könyvekben is lehet valaki pár nap alatt őrülten szerelmes, de ahhoz kellenek olyan párbeszédek és testbedészed is, amivel az olvasó el is hiszi amit olvas. 
A krimiszál ötletes volt. Tényleg az. De több magyarázatot kellett volna hozzá fűzni, hogy izgalmasabb legyen. Jobban átgondolva nem is igazán értem, hogy végül akkor ki volt a gyilkos és hogyan. Ami azt jelenti, hogy összevarja az olvasót, de nem a pozitív módon.

A szereplők közül nem sikerült senkit se megkedvelnem, ennek az lehet az oka, hogy nem lettek jobban bemutatva, így a legtöbb tettük irracionálisnak hatott a szememben. Ana karaktere bátor akar lenni, felnőtt módon viselkedni, mégis többször tűnt lázadó tininek. A férfi karakter pedig tipikus rosszfiúnak akar tűnni, az is volt, de nem a szerethető módon.

Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2013.

Köszönöm a kiadónak az olvasás lehetőségét!

olvasd tovább

Suzanne Collins: A kiválasztott

    Emlékszem, hogy mielőtt elkezdtem olvasni Az éhezők viadalát, azt hittem, hogy az egész sorozat csak arról szól, hogy bent lesznek a játékosok az arénában. Amikor befejeztem, nagyon kétségbe voltam esve, mert nem tudtam, hogy mire számíthatok a Futótűzben, hisz a viadalt megnyerték, méghozzá ketten, sőt a Kiválasztottban, már álmomba sem tudtam, hogy miről mesélhet majd Collins. Nem olvastam egyik könyv fülszövegét sem. Most, hogy sikeresen túléltem az utolsó könyv olvasását is, mondhatom, hogy igazam volt, végül is az egész egy nagy viadal volt. Persze minden kötet más-más viadalt mutatott be, de azzal szerintem mindenki egyet ért velem, hogy az utolsó nagyon nagy hatású volt.

     Minden részére más érzelmi kitörések voltak rám jellemzőek olvasás közben, erre a könyvre kimondottan a depresszió, a düh és a végén az eufória. Sírtam és nevettem egy időben, de komolyan azt hittem eddig, hogy ez nem lehetséges egyszerre, hogy csak a könyvekben létezik. Hát én hajnali 4-kor úgy olvastam végig az utolsó fejezetet, hogy nyeltem a krokodil nagyságú könnyeim, nem voltam képes már látni sem rendesen, nem győztem törölgetni a szemem. Amikor már az sem segített, gyors rohantam hideg vízzel kicsit megmosni az arcom, mire visszaértem a könyvhöz, már azt hittem, hogy megnyugodtam, és akkor kezdtem olvasni a prológust, ott kész voltam, újból eltört a mécses, szerintem hülyén  nézhettem ki, mert bamba vigyorral sírtam végig minden mondatát.
    Az igazat megmondva, már akkor tudtam, hogy napokig nem leszek képes másik könyvet a kezembe venni, vagy folytatni, még, amikor csak a könyv felénél tartottam. Az az érzés, hogy nem érdemes, mert soha többé nem fogja ezt az érzést kiváltani már egyik könyv sem.
    Nem tetszett a könyv, egyszerűen utáltam, de mégsem bírtam letenni, abbahagyni, szinte meg voltam babonázva. És most így utólag, na tessék, mit mondok a könyvre?
     Imádom.
     Miért?
    *soha nem ríkatott még meg könyv, sőt soha nem nevettem még sírás közben
    * Peeta miatt meg fogom adni az 5 pontot, mert az lett a vége, ami. :)
    * Persze, tudom, hogy pont levonás járna azért, mert megölte pár kedvenc karakterem, ugyan akkor meglepett, nem tudtam, hogy mi lesz a vége, komolyan olyan letargiás hangulatban voltam, hogy már reménykedni sem mertem, és akkor jött a nagy bumm. És ha egy könyv ennyire a mélybe tud taszítani, akkor az azt jelenti, hogy az író tud valamit.

   A szereplők közül talán Haymitch volt az egyedüli, akiben nem csalódtam ebben a részben, ő azt is adta, amit vártam tőle. Az ő párbeszédein Katnissal az első résztől kezdve a kedvenceim között szerepelnek.
   Katniss okozott meglepetéseket rendesen, megváltozott, talán inkább az a helyes kifejezés, hogy fejlődött. Igaz, néha a személyisége nagyon gyengének tűnt, de hiszen ez a normális reakció, senki nem járna örömtáncot azok utána, amin ő átment. Tudjátok amibe nem haltok bele, az megerősít, néha a gyengeség a legnagyobb erő. Igaz néha már én rángattam volna, hogy ne adja fel, de végül is, ez így volt jó.
   Gale, nos talán ő volt az, akiben a legnagyobbat csalódtam, de hát tudtam én már az elején, hogy kinek kell szurkolni! :)
    Johanna és Finnick ebben a részben nagyon megszerettették magukat velem, szeretem a csípős nyelvű karaktereket, de MIÉRT kellett a végén ezt tenni velük?
    Mi lesz a következő? Egyenlőre újraolvasom a sorozatot.


Happy Hunger Games, ...
...and may the odds be ever in your favor!  

Értékelés:

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás Éve: 2011.

olvasd tovább

Suzanne Collins: Futótűz

    Voltam olyan szerencsés, hogy megnézhettem tegnap az első rész (Az éhezők viadala) alapján készült filmet. Imádtam.
    Hiszen annyira jó volt újra átélni az egészet. Úgy érzem, hogy tökéletes volt az időzítés mindenhez, mert az első rész elolvasása után pár napig emészthettem az olvasottakat és csak utána kaptam el a filmet. Említenem sem kellene, hogy szinte ugyan úgy megrázott az egész.
     Nem tökéletes a film, de megértem, hogy nem is másolhatták át az egészet szóról szóra. A szereplőket imádom, és nagyon illik mindenkihez a szerep. Tegnap óta állandóan videókat és interjúkat nézek/olvasgatok róluk. Rajongó lettem. Megszerettem őket és azonosítani tudom az arcukat olvasás közben a karakterekhez. A videó az első rész "filmelőzetese" egy nagyon jó zenével összevágva.

    Film után azonnal rá is vetettem magam a Futótűzre, már az első oldalak után be is bizonyosodott, hogy ezt bizony nem fogom napokig húzni. Az előző részt annyira szerettem, hogy lassan olvastam, egy-egy érzelmileg felkavaró rész után le is tettem, ugyan ezt már ennél a könyvnél lehetetlennek tűnt.
    Az éjszaka addig olvastam, amíg már összefolytak a szemeim előtt a betűk, és reggel korán pár óra alvás után már a kezemben is volt a könyv, mellettem a forró gőzölgő kávé. Nekem tudnom kellett, hogy mi lesz az én szeretett Peetám sorsa, ááá ugyan, dehogy zúgtam bele egy kitalált karakterbe.
    A szerelmi háromszög ennél a könyvnél már annyira kibírhatatlan, hogy lassan úgy éreztem, ha itt állna előttem Peeta és Gale, valamint Katniss gondolatai az én fejemben játszódnának, megfájdulna a nyakam, hogy egyszer egyik, majd a másik felé kell fordítgatnom a fejem. Ugyan már, válaszd Peetát és mehetnénk is már tovább, NEM? :)
     Az előző részben még meg volt az a bizonyos határ, amit az én harmonikusan romantikus szívem elbír a "Jajj melyik fiút szeressem" gondolatokat illetően. De itt, szerintem még szegény írónő is belezavarodott néha. Megértem az érzéseit Galel kapcsolatban, de ugyan akkor, azt már fel nem tudom fogni, hogy kemény öt perc múlva már Peeta után sír. Na jó, ez kicsit durván hangzik, de sajnos olvasás közben ezeket a gondolatokat írtam le, valamiért nem tudom őket ereszteni, még most sem. Egyszerűen az egyik fejezetben még azt állítja, hogy Gale az akit választott, majd Peeta lesz soron a következőben. Tisztára, mint a Vámpírnaplókban Elena/Stephan/Damon. Na ott is Damon párti vagyok, lassan le kellene erről a helyzetfoglalálos dologról szoknom, mert mostanában tuti nem azt a fiút választják, akinek én szurkolok. :D
    Visszatérve a könyvhöz, még egy észrevétel, ami felett nem tudok elsiklani. Ugye említettem, hogy két nyelven olvastam az előző részt, és egyik se az eredeti angol volt. Így utólag összehasonlítva, nem a magyar nyerte el a tetszésem, sőt abban is biztos vagyok, hogy ha csak így olvastam volna, nem rántott volna magába történet világa. Miért?
    A könyv megérdemli azt, hogy legalább kis mértékben is, de komolyan vegyük, hiszen a kép, amit Collins lefestett a világról nem éppen szívderítő. Megértem én azt is, hogy Katniss 16/17 éves, de ugyan akkor ő már az édesapja halála után felnőtt, és a magyar fordítás mindezt nem adja nekem vissza. Átéltem, beleéltem maga, csak néhány szó miatt néha húztam a szám, viszont mindegyik nagy élményt nyújtott.
     Sajnos pár szóval el lehet rontani az olvasási élményt. Ezért is hangsúlyoztam ki, hogy mivel tudom, hogy az eredeti nem ilyen, nem pontozom le a könyvet, hisz mind ez nem az írónő hibája. Szerencsére, a másik nyelven olvasott könyvnek köszönhetően megismertem az eredeti "stílust, vagy inkább úgy mondom, hogy szövegkörnyezetet" és ezért végül elfogadtam és nem is törődtem a vége felé egyik fordítással sem, csak a történetre figyeltem.

    Maga a történet rengeteg bonyodalmat, izgalmat, félelmet, szomorúságot, egy kis humort, és reményt adott nekem. Még több brutalitás tárult lelki szemeim elé, előre nem várt történések, fordulatok.
    Most jön az a rész, hogy akik még nem olvasták a könyvet, akkor csak saját felelősségre lessék meg, hogy mit írok itt tovább össze, mert a lelki világom megnyugtatása érdekében ki kell magamból írjak minden gondolat foszlányt, hogy nyugodt szívvel kezdhessek neki a Kiválasztottnak.
     Ahogyan játszották tovább a nagy közönség előtt a szerelmespárt néha elhittem, hogy tényleg lesz közöttük valami, persze az is besegített, amikor Katniss Peeta után vágyakozott, hogy megint együtt aludjanak, vagy amikor hozzá bújt, és mindez jó érzéssel, biztonsággal árasztotta el, na de főleg az a csók a történet vége felé volt az, ami igazán reménykedővé tett, hogy talán akkor mégis lesz valami.
    A vége? Igen, az rendesen kiakasztott. Nem az, hogy a lázadók kilétét is végre megtudtam, meg a 13. körzet titkára is fény derült, hanem, hogy egész kezdett túl sok lenni. Peeta elrablása, Gale megjelenése újra. De örült a lelkem, amikor Katniss szenvedett Peeta "elvesztése" miatt, mert maradt egy kis reményem, hogy talán a harmadik könyvben lesz valami közöttük. Tudom ez már szánalmas, igen azt is tudom, hogy hiába reménykedem, de ez van.
     Katniss: minden fejezet után más és más véleménnyel vagyok Róla, ezért majd csak a sorozat befejeztével nyilatkozom bővebben a kapcsolatunkról.
    Peeta: Huhh, róla tudnék egy egész regényre valót áradozni, de visszafogom magam, és csak annyit mondok el, hogy nagyon a szívembe zárta magát a humorával, a szerelmével, az elszántságával. Nem naiv ő, és remélem, hogy ezt még inkább be tudja majd bizonyítani a folytatásban, ha Collins ki nem nyírta. Ugye nem?
    Nem fogok most minden karakterről külön írni, mert még ma szeretném elkezdeni a folytatást, csak még annyit, hogy imádtam az új szereplőket is, s naaaaagyon várom a megfilmesítést!
    De attól függetlenül, hogy felsoroltam a hibáit, még nem szavazhatom le, hiszen ha olvasás közben beleéltem magam a világába, nem bírtam letenni a könyvet, akkor maximum pontot érdemel.

Értékelésem: 

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2012.

olvasd tovább